tegnap-ma-holnap

   Anyám varrónő volt, s ha apámat kérdezték, mindig azt mondta, egy dologra büszke: ő még foltos ruhában sose járt. Csak újban vagy rongyosban. Az a mondás járta, hogy szabónak jó ruhája, suszternek jó cipője nincsen. (A korral haladva kibővíthető ez autószerelőre és a többi szakmára is.) Mert hát mindig a másé volt az első.

Szakadt ruha, leváló cipőtalp, köhögő autó: megannyi nyilvánvaló, érzékelhető jel. De mi van a lélekszabókkal-, suszterekkel-, szerelőkkel? Az egy életen át lélekstoppolók sajátján, ha szakadás van, észre vesszük-e? Elpattan egy szál, aztán mellette a másik se tartja, és a gombostűfejnyi pici lyuk csak nyílik egyre foltozatlanul, aztán foltozhatatlanul. Mit teszünk mi, újban vagy rongyosban járók? Kárörvendően összedörgöljük a kezünket, mint amikor a csihegő autót halljuk messziről közeledni? Vagy kapjuk a tűt meg a cérnát, és összeöltjük: „máma már nem hasad tovább". Legalább. (Én még emlékszem a sercegő bakelitlemez-nóta refrénjére, ahol a sok nyavalya közt a beteg azért csak megkérdezte: „Doktor úr! A maga szíve sose fáj?")
Esetleg ránézünk végre saját lélekszakadásainkra, és igyekszünk összekötni az elszakadt szálakat, amíg még van mit, miért, kinek?

   Bár még nyár van, de hát a régiek úgy tartották: télen kenyeredet, nyáron gúnyádat... Ugyanakkor foga van már az éjszakáknak; szakadások között fázik az ember...!

   Pedig hogy vártam ezt az előadást! A beharangszó cunamija végigsöpört az utcákon. Az emberek bódultan tódultak a megfeszített ponyvája alá, hogy minél közelebb lehessenek Hozzá. A sátor megtelt, a messzebbiek tápcsövön keresztül. Az Övéi a padsorok között árulták a portrékáját.
- Mokráciát tessék! Itt a mokrácia! - hangzott mindenfelől.
Ekkor valaki felkiáltott:
- Nincs is mokrácia!
- De! Mokrácia márpedig van! Majd meglátják! - harsant fel a kufárfanfár.
   Ekkor megjelent a porondon Ő, a Nagy Bűbájvész. A kezében izzott a varázspálca, mint parázspálca.
- Csak a kezemet tessék figyelni!! - darazsalta zümmögve egyre. Csukott szemmel fejemet a szárnyam alá szorítottam, és csak pörögtem egyre. Valami bódolt hódulat lett úrrá rajtam.
  Mire a kakas négyet kakukkolt, oda lett a szemfényem. Rábíztam, és Ő elvesztette.
  Most itt bátorkálok vakond, fogcsikarva. Se sátor, se cirkusz, se kenyér. Se mokrácia: se lejt.
   Én, amit kért, teljesítettem: vegyem döntetlenre. (Nem egyes! Nem kettes! A neve mellé X!!!) Lehet, hogy a képemet se viseli már? Csak mutatja. A képet.

Kezembe akadt iskolánk legrégebbi törzskönyve. (A törzskönyv az az idők végezetéig megőrzendő dokumentum, amelybe felveszik minden tanuló adatait és év végi tanulmáyi eredményét.) 1856-ban kezdték el vezetni és 1917-ben zárták le. Megtaláltam benne nagyszüleimet, dédszüleimet, ükszüleimet. És megtaláltam az igazolását egy családi legendának: miszerint szépanyámat a Dunán úsztató, sokgyerekes tutajos tótoktól vették ősapámék, akik aztán felnevelték, kiházasították, sajátjukként. Amikor a mennyegzőre került sor, a vér szerinti szülők újra tutajt úsztattak a Dunán: egy házra való gerendányit lekötöttek belőle az ifjú párnak. A ház ma is áll a töltésoldalban. Pelák Zsuzsika neve pedig ott búvik a helvét hitvallású elemi iskola anyakönyvében.

   A múlt nyári-őszi-téli vizek nem hagyták, hogy elbízza magát az ember. A hajdanvolt erekben, fokokban megállott a víz. Kanyarogva rajzolta-színezte át a határt, olyanná, amilyen az évszázadokkal ezelőtt volt.
   A szemünk előtt -szinte egy szempillantás alatt- játszódott le egy ökológiai reformáció (visszaalakulás). A Hattyas zsombékosában újra hattyúk keresnek fészkelő helyet maguknak. Mint évszázadokon át.
Villanásnyi időre helyre állt az ősi Rend, bizonyítva: jól megfér egymással hattyú és ember.
   A hattyúk hava után bizakodó vagyok: talán eljön az ember hava is!

Kezdetben voltak a téglák a járdában. Kerítések és házfalak. Ezeket láttam óvodába-iskolába menet. A deszkakerítés volt a mérce: egyre magasabbak közti résen tudtam bekukucskálni az udvarokba, és ez nagy boldogsággal töltött el. A kerítések mögötti titokzatos világokhoz nénik és bácsik tartoztak. Bábszínháznak tűnt az egész. Csak akkor váltak igazi emberekké, amikor a kapu előtt, az utcán találkoztam velük. 
Aztán, amikor már a legfelső deszka fölé sem kellett ágaskodnom, hirtelen eltűnt ez a csodavilág. Már nem volt érdekes, mi zajlik a kerítés mögött. Eltünedeztek a nénik-bácsik is. Sok kapuból egyáltalán nem jött ki senki.
Csak kerítések és házfalak maradtak. Meg a téglák a járdában.

Kedves Búcsúzó Nyolcadikosok, Tisztelt Szülők, Vendégek!

Tudjátok-e, hány lépést tettünk az iskolától eddig a színpadig? Nos, én megszámoltam: 308. 308 lépéssel most magatok mögött hagytátok az elmúlt nyolc éveteket, a gondtalan gyermekkort. Pár lépés csak, de a ti életetekben mérföldes szakasz.

Hajdanán a hátra hagyott épület -a Magyar Királyi Állami Polgári Fiú-és Leány Iskola- előcsarnokában három felirat fogadta a belépőt:

Az első egy Arany-idézet volt:
„Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? - Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat."

A második Berzsenyi Dánieltől származott:
„...minden nemzet támasza, talpköve a tiszta erkölcs..." (mely, ha megdől, nemzetünk kerül veszélybe)

És egy közmondás a harmadik:
A tudás kincs, melyet tőled senki el nem vehet!

E három bölcsesség életre szóló útravaló: amolyan szellemi hamuba sült pogácsa volt az innen kikerülő ifjúság számára, akikből aztán munkások és értelmiségiek lettek, szorgos és dolgos tagjai a kis és nagy közösségeknek a családtól a lakóhelyen át a nemzetig.
Hogy kik ők? Nagyszüleitek, szüleitek, rokonaitok, akik közül most nagyon sokan itt ülnek a nézőtéren, és remélem, a saját élettapasztalatukkal visszaigazolják az elmondottakat!

Kitartás - tudás - erkölcs. Ezen értékeket igyekeztünk nektek átadni az elmúlt évek során még akkor is, amikor a titeket körül vevő világ sokszor az ellenkezőjét sulykolta.
Hiszen hányan gondolkodtok (és tesztek) így: „Mindent szabad nekem!" - ami 14-15 évesen természetes is. Régi gondolat ez, már a Könyvek Könyvében is meg van írva.
Ugyanakkor azt remélem, a szülőkkel közösen úgy tudtunk nevelni benneteket, hogy szem előtt tartsátok az idézet folytatását: „Mindent szabad nekem, de nem minden használ!" - és, drága barátaim, legyen ez a negyedik bölcsesség, amit ma szeretnék a szívetekre helyezni!

Kedves Ballagók!

„Üres a fészek, nincs lakója már..." - mondja a régi ballagási dal. Ez a fészek, volt iskolátok mindig szívesen lát benneteket! Büszke rátok, ha ti is azok vagytok rá, és szeret benneteket, ha ti is szeretitek.

A közös utunk itt véget ér. Elbúcsúzunk tőletek. Mi 308-at lépünk vissza, az iskoláig. Előttetek végtelen lépés áll most. De soha ne feledjétek: minden ezzel a 308-cal kezdődött!

Isten veletek, viszont látásra!

Elhangzott 2010. június 12-én a műv. házban

Először a címet kellene megmagyarázni. Volt egy utcabeli atyámfia, akinek Dezső volt a beceneve. No, nem AZ a Dezső, amelyiket a gátőrék ki akarnak nyírni a Tanúban (bár ez is nagy egy disznó volt...). Sőt! Fordítva! Ettől a Dezsőtől származik az a mondás, hogy: "Kinyívjuk a ...-t!" (A ... az én vagyok.) Szegény vaccsovt, ezévt ívtam így.
Nos, Dezső már régen halott, csak a szelleme kisért újból.
Szóval, újra hallom, hogy "Kinyírjuk a ....-t!" - mármint engem.
Ha a "nemzeti érzelmű" fiatalt próbálom rendszabályozni, akkor mocskos cigánybérenc vagyok. Ha a cigánygyereket, akkor szemét rasszista.

Kohn Belgiumba disszidál, ahol katonának áll. Az első sorakozónál:
-Flamandok jobbra, vallonok balra!
Szegény Kohn egyedül marad az alakulótér közepén, és ezt kérdezi:
-Tessék mondani! És hova álljanak a belgák?

Ennek most nehezen futok neki. Lehet, hogy folytatásos lesz. Mért iszik az ember. És miért nem.
Ha igaz az, hogy az egyén útját a szülei jelölik ki, akkor egyszerű a válasz: mert az apám is ivott. Aztán meg nem. És bármennyire az anyám génjeit örököltem, sok tekintetben reprodukálom az apámat. Közel azonos korban nősültünk (bár én szerencsére nem a hadifogság okán), születtek meg a gyerekeink. 40 éves voltam, amikor a kisebbik fiunk született, ő szintén, amikor én.
A piás korszakára én már nem emlékszem: öt éves voltam, amikor abbahagyta. Mint az én kisfiam. Néhány történet keringett az azt megelőző időkről, én inkább vidámnak tartottam, mintsem tragikusnak. Csak anyám óvásában (tiltásában?) jelent meg ijesztő rémként az egész. Illetve mégiscsak dereng valami: olyankor szokatlanul csöndes volt, ült a széken, és csak mosolygott.
Kétféle alkoholista van: a "zenekari", aki csapatban iszik és a "szólista" (helytelen elnevezéssel: zugivó). És ezek variációi.
Az első igazi csapatjátékos: az együttes lelkes tagja, fizet és fizettet, élvezi, ha a „Búcsúszimfóniában" ő fújhatja el a gyertyát.
A második szintén sikerekre vágyik a műfajban, de vagy szemérmes, vagy narcisztikus: megelégszik azzal, ha magának bizonyít. Hogy bírja - mind mennyiségileg, mind minőségileg. Feszegeti a saját korlátait: mi az a mennyiség, ami még nem látszik rajta. Ami persze egyre nagyobb, akárcsak az igyekezet, hogy úrrá tudjon lenni a tüneteken.
Aztán egy idő után már csak ez számít. A mennyiség és az igyekezet. Ez aztán ki is merít minden energiát. Olyan lesz az ember, mint az igásló, amelyikre felkerül a szemellenző. Csak a következő poharat-üveget látja, a jövő céljai is ilyetén alakváltoznak. A való világ (család, munka, stb.) kívülre kerül e látómezőn.
Néha aztán homokszem kerül a gépezetbe. Vagy a mennyiség lesz nagyobb, vagy az igyekezet nem éri el a kívánt mértéket. Ekkor jön a magyarázkodás. Ok, ürügy mindig van, csak találékonyság kérdése az egész. A profinak kész válaszai vannak lebukás esetére. Ezeket érlelgeti, csiszolgatja, elpróbálgatja, hogy szorongatott helyzetében azonnal elő tudja kapni a tarsolyból az alkalomhoz illőt. És persze vérszemet kap, ha sikeres a produkció. Ha meg nem, jön a hiszti. „Te nem hiszel nekem!" „Kérdezd meg...-t, hisz neki volt a születésnapja-névnapja-gyereke-unokája-megszületett-meghalt." (A megfelelő szöveg aláhúzandó.)
Közben persze a kinti világ halad, változik, távolodik, járja a maga tekervényes útját. Csak a piás megy egyenesen előre. Ugye, milyen abszurd?
Így voltam ezzel én is. Színes előadó, széles repertoárral. Ha kellett, zenekarban, ha az nem volt, szólóban. Csak előre! Előre!

Persze, időnként beszüremkedett a fény a szemellenzők mögé. És mikor máskor, ha nem éjszaka. Az álmok egy része ugyanis -bármilyen furcsa- józanabb volt, mint a deliriumizált valóság.
Két álmot láttam. Pontosan emlékszem mindkettőre. A történetre, a színekre, szagokra, hangulatra. Két kerek történet, amely beleszórta magjait az ébrenlét szesztrágyás talajába.

Az első.

Borongós, őszi vásárban jártunk a bátyámmal. Hatvanvalahányban járunk, a köztünk lévő kilencévnyi korkülönbség ellenére közel egykorúan. Nézegettük a portékákat, az árus atyánkfiait. Az egyik használt koporsókat árult. A fekete deszkakoporsók kicsit földesek voltak, nyitva - aljak és tetők egy drótkerítésnek támasztva. Mustrálgattuk őket, bele-bele pislogva mindegyikbe. Az utolsó koporsófedélbe nézve az abban lévő vakotás tükörben megláttam magam.

A második.

Két, nagylélekszámú parasztpolgár család sarja vagyok, ma már sajnos egyedüli hajtásként a családfán Dunapatajon. Sarjú gyermekeként a szüleimnek, idős nagynénik - nagybácsik közt nőttem föl, ma már mindegyikük (szüleimmel együtt)- letört ágaik e családfának.
Álmomban együtt volt a régi família: egy hosszú asztalnál ültek mind, és invitáltak, üljek le közéjük. Remek disznótoros, vagy névestei hangulat volt, olyan, mint amilyeneket gyermekkoromban éltem meg.
Az egyikük tölteni akart. Én szabadkoztam: nem, nem kérek!
-Igyál csak! - kapacitált - úgyis nem sokára itt leszel köztünk!

Másnap úgy ébredtem, hogy „eltávozott tőlem a pohár". Ez így korrekt. Mesélhetnék nagy harcokról, az akarat férfias próbájáról, de nem ez történt. Egyszerűen vége lett, elmúlt.

   „A döntés nem a jó vagy a rossz megoldás közötti választás!

Csak arra van módunk, hogy a járható,
de messze nem tökéletes utak közül kiválasszuk, amelyik a legjobbnak ígérkezik."

(Ph. Marvin)

Móra Ferenc: Szeresd a gyermeket!

Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok között vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva -
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.

Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan,
S kitárja vidoran a mennyek ajtaját:
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.

Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele,
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?

Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény,
Egyszerre könny, mosoly ragyog csillagszemén,
Ártatlan kis szívét az öröm megteli,
S köszönetét, akár az esti fuvalom,
Mely félve játszadoz a harmatos gallyon,
Oly halkan rebegi.

Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt,
Ringasd el lágyan a szegény kis szenvedőt,
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit:
S míg te a gyermekek könnyét törölgeted,
Egy láthatatlan kéz a csillagok felett
Letörli vétkeid!

(1907)