Anyám varrónő volt, s ha apámat kérdezték, mindig azt mondta, egy dologra büszke: ő még foltos ruhában sose járt. Csak újban vagy rongyosban. Az a mondás járta, hogy szabónak jó ruhája, suszternek jó cipője nincsen. (A korral haladva kibővíthető ez autószerelőre és a többi szakmára is.) Mert hát mindig a másé volt az első.
Szakadt ruha, leváló cipőtalp, köhögő autó: megannyi nyilvánvaló, érzékelhető jel. De mi van a lélekszabókkal-, suszterekkel-, szerelőkkel? Az egy életen át lélekstoppolók sajátján, ha szakadás van, észre vesszük-e? Elpattan egy szál, aztán mellette a másik se tartja, és a gombostűfejnyi pici lyuk csak nyílik egyre foltozatlanul, aztán foltozhatatlanul. Mit teszünk mi, újban vagy rongyosban járók? Kárörvendően összedörgöljük a kezünket, mint amikor a csihegő autót halljuk messziről közeledni? Vagy kapjuk a tűt meg a cérnát, és összeöltjük: „máma már nem hasad tovább". Legalább. (Én még emlékszem a sercegő bakelitlemez-nóta refrénjére, ahol a sok nyavalya közt a beteg azért csak megkérdezte: „Doktor úr! A maga szíve sose fáj?")
Esetleg ránézünk végre saját lélekszakadásainkra, és igyekszünk összekötni az elszakadt szálakat, amíg még van mit, miért, kinek?
Bár még nyár van, de hát a régiek úgy tartották: télen kenyeredet, nyáron gúnyádat... Ugyanakkor foga van már az éjszakáknak; szakadások között fázik az ember...!
