Ennek most nehezen futok neki. Lehet, hogy folytatásos lesz. Mért iszik az ember. És miért nem.
Ha igaz az, hogy az egyén útját a szülei jelölik ki, akkor egyszerű a válasz: mert az apám is ivott. Aztán meg nem. És bármennyire az anyám génjeit örököltem, sok tekintetben reprodukálom az apámat. Közel azonos korban nősültünk (bár én szerencsére nem a hadifogság okán), születtek meg a gyerekeink. 40 éves voltam, amikor a kisebbik fiunk született, ő szintén, amikor én.
A piás korszakára én már nem emlékszem: öt éves voltam, amikor abbahagyta. Mint az én kisfiam. Néhány történet keringett az azt megelőző időkről, én inkább vidámnak tartottam, mintsem tragikusnak. Csak anyám óvásában (tiltásában?) jelent meg ijesztő rémként az egész. Illetve mégiscsak dereng valami: olyankor szokatlanul csöndes volt, ült a széken, és csak mosolygott.
Kétféle alkoholista van: a "zenekari", aki csapatban iszik és a "szólista" (helytelen elnevezéssel: zugivó). És ezek variációi.
Az első igazi csapatjátékos: az együttes lelkes tagja, fizet és fizettet, élvezi, ha a „Búcsúszimfóniában" ő fújhatja el a gyertyát.
A második szintén sikerekre vágyik a műfajban, de vagy szemérmes, vagy narcisztikus: megelégszik azzal, ha magának bizonyít. Hogy bírja - mind mennyiségileg, mind minőségileg. Feszegeti a saját korlátait: mi az a mennyiség, ami még nem látszik rajta. Ami persze egyre nagyobb, akárcsak az igyekezet, hogy úrrá tudjon lenni a tüneteken.
Aztán egy idő után már csak ez számít. A mennyiség és az igyekezet. Ez aztán ki is merít minden energiát. Olyan lesz az ember, mint az igásló, amelyikre felkerül a szemellenző. Csak a következő poharat-üveget látja, a jövő céljai is ilyetén alakváltoznak. A való világ (család, munka, stb.) kívülre kerül e látómezőn.
Néha aztán homokszem kerül a gépezetbe. Vagy a mennyiség lesz nagyobb, vagy az igyekezet nem éri el a kívánt mértéket. Ekkor jön a magyarázkodás. Ok, ürügy mindig van, csak találékonyság kérdése az egész. A profinak kész válaszai vannak lebukás esetére. Ezeket érlelgeti, csiszolgatja, elpróbálgatja, hogy szorongatott helyzetében azonnal elő tudja kapni a tarsolyból az alkalomhoz illőt. És persze vérszemet kap, ha sikeres a produkció. Ha meg nem, jön a hiszti. „Te nem hiszel nekem!" „Kérdezd meg...-t, hisz neki volt a születésnapja-névnapja-gyereke-unokája-megszületett-meghalt." (A megfelelő szöveg aláhúzandó.)
Közben persze a kinti világ halad, változik, távolodik, járja a maga tekervényes útját. Csak a piás megy egyenesen előre. Ugye, milyen abszurd?
Így voltam ezzel én is. Színes előadó, széles repertoárral. Ha kellett, zenekarban, ha az nem volt, szólóban. Csak előre! Előre!
Persze, időnként beszüremkedett a fény a szemellenzők mögé. És mikor máskor, ha nem éjszaka. Az álmok egy része ugyanis -bármilyen furcsa- józanabb volt, mint a deliriumizált valóság.
Két álmot láttam. Pontosan emlékszem mindkettőre. A történetre, a színekre, szagokra, hangulatra. Két kerek történet, amely beleszórta magjait az ébrenlét szesztrágyás talajába.
Az első.
Borongós, őszi vásárban jártunk a bátyámmal. Hatvanvalahányban járunk, a köztünk lévő kilencévnyi korkülönbség ellenére közel egykorúan. Nézegettük a portékákat, az árus atyánkfiait. Az egyik használt koporsókat árult. A fekete deszkakoporsók kicsit földesek voltak, nyitva - aljak és tetők egy drótkerítésnek támasztva. Mustrálgattuk őket, bele-bele pislogva mindegyikbe. Az utolsó koporsófedélbe nézve az abban lévő vakotás tükörben megláttam magam.
A második.
Két, nagylélekszámú parasztpolgár család sarja vagyok, ma már sajnos egyedüli hajtásként a családfán Dunapatajon. Sarjú gyermekeként a szüleimnek, idős nagynénik - nagybácsik közt nőttem föl, ma már mindegyikük (szüleimmel együtt)- letört ágaik e családfának.
Álmomban együtt volt a régi família: egy hosszú asztalnál ültek mind, és invitáltak, üljek le közéjük. Remek disznótoros, vagy névestei hangulat volt, olyan, mint amilyeneket gyermekkoromban éltem meg.
Az egyikük tölteni akart. Én szabadkoztam: nem, nem kérek!
-Igyál csak! - kapacitált - úgyis nem sokára itt leszel köztünk!
Másnap úgy ébredtem, hogy „eltávozott tőlem a pohár". Ez így korrekt. Mesélhetnék nagy harcokról, az akarat férfias próbájáról, de nem ez történt. Egyszerűen vége lett, elmúlt.
