Amikor először kerültem erre a posztra, nagyon akartam. Mindent megtettem érte, minden követ (és kőnek látszó személyt) megmozgattam a siker érdekében. A lánglelkű küldetéstudat és a morális gátlástalanság között tulajdonképpen nincs sok különbség. Mint a darabolós gyilkos és a sebészprofesszor közt se. Vagy az eszme és a rögeszme között.
Most? Kezdettől fogva a csodára várok. Előbb, hogy nem fog bekövetkezni, később pedig, hogy elérkeznek az események ahhoz a ponthoz, amikor azt mondhatom: eddig!
Amikor még fiatal voltam,
Erdőbe vittek, ahol vígan kóboroltam.
Űztem én a nagy és kis vadat,
Jutott nekem mindig néhány apró kis falat.
Régen volt!
Az évek jaj, szép lassan teltek,
Míg loholtam én, mások vígan pihentek.
A lábam szívem már nem fiatal,
Az ígéretekből maradt egy dal.
Egy kiöregedett vadászkutya,
Vonyítva ül a kátyúba.
A hűséget én nemcsak mutattam,
Emlékezz rá, érted mennyit ugattam.
Ti kiöregedett vadászebek,
Csont helyett jött a nyugdíj rendelet,
Értetek a szívem majdnem megszakad.
Hogy hittem én, én ifjú állat,
Jó lesz nekem majd mindenkor tenálad.
Hisz a gazda mindig úgy kényeztetett,
Csak gyomorrontáskor éheztetett.
Egy kiöregedett vadászkutya,
Vonyítva ül a kátyúba.
A hűséget én nemcsak mutattam,
Emlékezz rá, érted mennyit ugattam.
Ti kiöregedett vadászebek,
Csont helyett jött a sok-sok rendelet,
Értetek a szív majd megszakad.
De a rosszban jó, hogy ugatni már szabad,
Hogy ugatni már szabad!
Hogy ugatni még szabad?
Nem tudom én mit hoz a holnap,
Az új kutyák mind frissen csaholnak.
Nem tudok én mást vonyítani:
Az igazságból elveszett...
Az igazságból elveszett...
Az igazságból elveszett az "i"!
