tegnap-ma-holnap

Triptichon: (gör.) három részből álló, táblára festett kép.

Hit - Remény - Szeretet - az egyház és a régi falvédők háromszögelési pontjai. Meg az életé. Azt hihetnénk, hogy egyenlő oldalú háromszög, de aztán rájövünk, hogy egy állandóan mozgásban lévő idom. Mert mindig más a fontos.
A Hit. Mely számomra nem a teológiai, sőt nem is ideológiai formában létezik. És így nem is egyes számban. Hanem a Hitek. Azt örököltem és úgy nevelődtem, hogy legyenek hiteim. Olyan közeli vagy távolabbi célok, amelyekért tenni (és menni) kell: a tanítás, a humán értelmiség lét, a család, a hagyományos (ha tetszik: konzervatív) emberi értékrend, Dunapataj.
És a Remény, hogy mindezeket el tudom érni, legjobb tudásom és akaratom szerint.
A Szeretetet szintén örököltem. Nálunk mindig volt hely bárki számára az asztalnál. Apám is és anyám is lobbanékony természetű volt, és volt úgy, hogy haragudtak egymásra, ránk, a világra, önmagukra. De soha senki iránt nem éltem meg gyűlöletet bennük. Valószínűleg annyi minden történt már akkorra velük az életben, hogy ezt a luxust nem engedhették meg már maguknak.

Hit - Remény - Szeretet.
Ha most, már „hazafelé" felteszem magamnak a kérdést, a háromszög melyik csúcsa kopott meg a legjobban, mindenképpen azt kell mondanom: az első. Nagy-nagy opportunizmusra van szükség a mindennapokhoz. A remény fekete testvére a reménytelenség, a csalódottság. A szakmában, az általam képviselt értékrend helyzetében. „Tudom, hogy mit kellene tennem, és teszem, amit lehet." Keresem a köveket a patakban - így tudok vízen járni.
A Remény is átértékelődött. A túlélés, a „csak baj ne történjen", hogy rosszabb ne legyen... Ez a Remény?
És talán a Szeretet az, ami leginkább kitart. Valószínűleg ebben nagy szerepet játszik a rendkívül rossz memóriám is: egyszerűen elfelejtem a bántások-sérelmek zömét. Lehet, hogy ez a Sors kompenzációja a másik kettő deficitéért.

Ma újra bicikliztem elengedett kézzel. Vagy 20 éve nem csináltam. Először nehezen ment, de aztán bele lendültem. Hogy ez infantilis volna? Meglehet. Én inkább nosztalgikusnak nevezném. Vagy inkább: retronak. Az a néhány perc valódi időutazás volt. Körül vett az eltűnt gyerekkorom.

Csodálatos csinálmány az ember! Mire kezdené magát bele élni az egyik bajába, már ott a másik, ami úgy kipenderíti az előzőt, hogy ihaj! Aztán jön a harmadik, majd a negyedik. Három problémám maradt bent a versenyben, s bár mindegyik küzdött derekasan, a befutó a köldöksérvem lesz. Szerdán bevonulok apasztani a táppénzkasszát. Állítólag rutinműtét. Nekem nem, mert ebből még ez lesz az első. Remélem, altatásban végzik. Igaz, azt mondják, hogy minden altatás egy évet vesz el az ember életéből. Csak az nem mindegy, honnan kezdődik a visszaszámlálás!

"A vágyakozás manifesztáció. Aki nem vágyakozik, az látja a misztériumot." Hogy is van ez? Hát nem a vágyakozás beteljesülése a csoda? Hiszen az volna a természetes, hogy a valóság = kijelentés (manifesztum), míg az elérhetetlen = misztrérium. De mégis: mindenkivel megtörténik a csoda, csak lehet, hogy észre sem veszi. Mert apró, és keresni kell.

"Ideje van a vetésnek, és ideje az aratásnak." És ideje a számvetésnek.

Amikor van egy olyan érzésed, hogy a szituáció mintha már megtörtént volna egyszer veled. Ismerős a helyszín, a szereplők, a szituáció. Tudod, mi a történet eleje-közepe-vége. Hiszen valahol, valamikor (gondolatban? álmodban? olvasmány-élményedben?) már átélted egyszer. De mi van, ha tényleg megtörtént? Hogy fordult egyet az idő kereke. Tíz évet mész vissza az időben. Aztán megint. A helyszín ugyanaz, az arc, a szem, a kontaktus pedig kísértetiesen hasonló. Ahogy rád néz, keresi a tekinteted. Nem hittem volna, hogy megtörténik mégegyszer. Tudom, azok a történetek hogyan folytatódtak, és ismerem a mai epizódokat is. Az ember tehát az életvízbe ejtett kavics, a sorsa pedig az általa kiváltott koncentrikus körök.

Seress Rezső : Fizetek főúr!

Csillogó szép csodás világ,
Búcsú nélkül megyek tovább,
Sohase jó a búcsúszó,
S, mire való a könnyes vád?
Halkan csendben megyek el én,
Mennyi színes csodás remény
Suhan velem, s a szerelem
Üzen nekem, hogy nincs már fény!

Fizetek főúr, volt egy feketém,
És egy életem, amit elrontottam én,
Sietek főúr nincs már sok időm,
Tán ma éjszaka, akit várok, értem jön.
Holnap talán,
Már egy másik főúr jön majd énfelém,
És az égi kávéház teraszán így dalolok én:
Fizetek főúr, volt egy feketém,
És egy életem, amit elrontottam én!

   Apám tíz éve halott, anyám öt. Ahogy múlik az idő, egyre több kérdés torlódik bennem, amire már soha nem kapok választ tőlük.
   Apám egyik nap még ott volt a kórházi ágyon, aztán másnap már nem. A pizsamáján megmaradt a tűszúrás nyomán kifakadt vérfolt, amint a szívébe adott injekcióval megpróbálták újraéleszteni. Aztán a ravatalon a koporsóban láttam újra: kisimult arccal feküdt, és bár a '80-hoz közelített, nem volt olyan ősz, mint én most. A füle mögött -a boncolás nyomán- vékony erecskében szivárgott a párna fehér selymére a vér.
   Anyámat láttam haldokolni. A semmibe néző, homályos szemei, melyekkel már az Odaátot kémleli most is elevenen élnek bennem. Néha megtöröltem kicserepesedett száját, de csak akkor rezzent össze, ha hangosan szóltam hozzá. Az Itt és az Ott határán állt: hallotta még az Ittet, de már az Ottot látta. Nem volt bátorságom megvárni a pillanatot, amikor átér...
   De nem akkor mentek el számomra, amikor befalazták mögöttük a kripta bejáratát. Hanem, amikor láttam a szülői házat lebontott tetővel. A csupasz gerendák meredező bordái közül elszállt a lélek. Akkor értettem meg, hogy nincsenek többé.

Tekintetes Törvényszék! Igen, beismerem: világ életemben egy ügyű voltam. És ahogy az idő múlik: egyre inkább... Sőt, nem is egy ügyű, hanem ügy-etlen.

Amikor először kerültem erre a posztra, nagyon akartam. Mindent megtettem érte, minden követ (és kőnek látszó személyt) megmozgattam a siker érdekében. A lánglelkű küldetéstudat és a morális gátlástalanság között tulajdonképpen nincs sok különbség. Mint a darabolós gyilkos és a sebészprofesszor közt se. Vagy az eszme és a rögeszme között.
Most? Kezdettől fogva a csodára várok. Előbb, hogy nem fog bekövetkezni, később pedig, hogy elérkeznek az események ahhoz a ponthoz, amikor azt mondhatom: eddig!