Apám tíz éve halott, anyám öt. Ahogy múlik az idő, egyre több kérdés torlódik bennem, amire már soha nem kapok választ tőlük.
Apám egyik nap még ott volt a kórházi ágyon, aztán másnap már nem. A pizsamáján megmaradt a tűszúrás nyomán kifakadt vérfolt, amint a szívébe adott injekcióval megpróbálták újraéleszteni. Aztán a ravatalon a koporsóban láttam újra: kisimult arccal feküdt, és bár a '80-hoz közelített, nem volt olyan ősz, mint én most. A füle mögött -a boncolás nyomán- vékony erecskében szivárgott a párna fehér selymére a vér.
Anyámat láttam haldokolni. A semmibe néző, homályos szemei, melyekkel már az Odaátot kémleli most is elevenen élnek bennem. Néha megtöröltem kicserepesedett száját, de csak akkor rezzent össze, ha hangosan szóltam hozzá. Az Itt és az Ott határán állt: hallotta még az Ittet, de már az Ottot látta. Nem volt bátorságom megvárni a pillanatot, amikor átér...
De nem akkor mentek el számomra, amikor befalazták mögöttük a kripta bejáratát. Hanem, amikor láttam a szülői házat lebontott tetővel. A csupasz gerendák meredező bordái közül elszállt a lélek. Akkor értettem meg, hogy nincsenek többé.
