Triptichon: (gör.) három részből álló, táblára festett kép.
Hit - Remény - Szeretet - az egyház és a régi falvédők háromszögelési pontjai. Meg az életé. Azt hihetnénk, hogy egyenlő oldalú háromszög, de aztán rájövünk, hogy egy állandóan mozgásban lévő idom. Mert mindig más a fontos.
A Hit. Mely számomra nem a teológiai, sőt nem is ideológiai formában létezik. És így nem is egyes számban. Hanem a Hitek. Azt örököltem és úgy nevelődtem, hogy legyenek hiteim. Olyan közeli vagy távolabbi célok, amelyekért tenni (és menni) kell: a tanítás, a humán értelmiség lét, a család, a hagyományos (ha tetszik: konzervatív) emberi értékrend, Dunapataj.
És a Remény, hogy mindezeket el tudom érni, legjobb tudásom és akaratom szerint.
A Szeretetet szintén örököltem. Nálunk mindig volt hely bárki számára az asztalnál. Apám is és anyám is lobbanékony természetű volt, és volt úgy, hogy haragudtak egymásra, ránk, a világra, önmagukra. De soha senki iránt nem éltem meg gyűlöletet bennük. Valószínűleg annyi minden történt már akkorra velük az életben, hogy ezt a luxust nem engedhették meg már maguknak.
Hit - Remény - Szeretet.
Ha most, már „hazafelé" felteszem magamnak a kérdést, a háromszög melyik csúcsa kopott meg a legjobban, mindenképpen azt kell mondanom: az első. Nagy-nagy opportunizmusra van szükség a mindennapokhoz. A remény fekete testvére a reménytelenség, a csalódottság. A szakmában, az általam képviselt értékrend helyzetében. „Tudom, hogy mit kellene tennem, és teszem, amit lehet." Keresem a köveket a patakban - így tudok vízen járni.
A Remény is átértékelődött. A túlélés, a „csak baj ne történjen", hogy rosszabb ne legyen... Ez a Remény?
És talán a Szeretet az, ami leginkább kitart. Valószínűleg ebben nagy szerepet játszik a rendkívül rossz memóriám is: egyszerűen elfelejtem a bántások-sérelmek zömét. Lehet, hogy ez a Sors kompenzációja a másik kettő deficitéért.
