Pedig hogy vártam ezt az előadást! A beharangszó cunamija végigsöpört az utcákon. Az emberek bódultan tódultak a megfeszített ponyvája alá, hogy minél közelebb lehessenek Hozzá. A sátor megtelt, a messzebbiek tápcsövön keresztül. Az Övéi a padsorok között árulták a portrékáját.
- Mokráciát tessék! Itt a mokrácia! - hangzott mindenfelől.
Ekkor valaki felkiáltott:
- Nincs is mokrácia!
- De! Mokrácia márpedig van! Majd meglátják! - harsant fel a kufárfanfár.
Ekkor megjelent a porondon Ő, a Nagy Bűbájvész. A kezében izzott a varázspálca, mint parázspálca.
- Csak a kezemet tessék figyelni!! - darazsalta zümmögve egyre. Csukott szemmel fejemet a szárnyam alá szorítottam, és csak pörögtem egyre. Valami bódolt hódulat lett úrrá rajtam.
Mire a kakas négyet kakukkolt, oda lett a szemfényem. Rábíztam, és Ő elvesztette.
Most itt bátorkálok vakond, fogcsikarva. Se sátor, se cirkusz, se kenyér. Se mokrácia: se lejt.
Én, amit kért, teljesítettem: vegyem döntetlenre. (Nem egyes! Nem kettes! A neve mellé X!!!) Lehet, hogy a képemet se viseli már? Csak mutatja. A képet.
